Juhász Zsuzsa életútja formailag nyitott könyv, könnyen áttekinthető, tartalmilag azonban annál gazdagabb, igen eredményes és értékes volt.

1927-ben Hajdúböszörményben született, boldog gyermekkort követően már 17 évesen Egyetemünk Gyermekklinikájára került, ahol ügyességével és igen gyors észjárásával hamar kitűnt társai közül, s mivel a II. világháborút követően a Belklinika komoly nővérhiányban szenvedett, ezért 1945-ben átkerült a Belklinikára, ahol a kiváló Fornet professzor hamar meglátta benne a jövő emberét, s őt tette meg a klinika vezető főápolójának. Ezt a tisztét aztán 1997-ben történt nyugdíjazásáig – közben 4 intézetvezetőt is szolgálva – közmegelégedéssel látta el.

1957-ben 1 évet Koreában töltött, ahol tábori kórházvezető nővérként dolgozott. Az 1970-es években pedig 2 évig a szegedi Egyetem Jogi Karának levelező hallgatója volt. A második év befejeztével azonban tovább nem folytatta, mivel úgy érezte, a sok hosszú utazás és a tanulás elveszi idejét az intézeti munkájától, s azt nem képes napról-napra olyan szinten végezni, mint ahogyan azt önmagától megkívánja.
Nyugdíjazását követően sem hagyta el szeretett klinikáját, itt maradt – s minden külön díjazás nélkül – egészen a 2006-ban (79. éves korában) bekövetkezett haláláig, nagy tapasztalatával és bölcs tanácsaival segítette munkatársait.

Ő a betegeket, a munkatársakat és a klinikát szolgálva nem ment férjhez, gyermekei nem voltak, szórakozni alig járt, csak a közös intézeti vagy egyetemi rendezvényeken vett szívesen részt. Nagy ritkán felment Budapestre, hogy szeretett testvérét és keresztfiát meglátogassa.

Az életét valójában az I. sz. Belklinika falai között, egy 10 m2-es szobában élte le. Az Ő nagy családját a betegek és a munkatársak képezték.
Nekik mindenkor rendelkezésre állt, rendíthetetlen támaszuk volt, és fáklyaként világítván meleget és tiszteletet árasztott maga körül, ám perzselni is tudott, ha a szükség úgy kívánta.
Végül pedig itt közöttünk hamvadt el, nem törődve közben a maga bajával, betegségével.

Mint ahogy nincs hivatalos mércéje, sem egy jó családnak, vagy a jó családfőnek, úgy nincs etalonja egy klinikai vezető főnővérnek, főápolónak sem.

Mégis mi az, ami a betegekért való odaadó és lankadást, fáradtságot nem ismerő nemes küzdelemben, a betegágy mellett dolgozókat összetartja?! A materiális és konvencionális tényezőkön túl az a szellemiség, az az atmoszféra, ami őket körülveszi, amelyben úgy érzik, hogy köztük nincs mostohagyermek, hogy igaztalanul nem marasztalják el őket, és hogy a jó munkának megvan, legalább a maga erkölcsi becsülete. Mindez döntően a vezető főápoló egyéniségének, felkészültségének és munkamódszerének a függvénye.

Juhász Zsuzsa mindezt tudta és fél évszázadon át ezt a gyakorlatot követte.

Őt azok a világos elvek és szilárd alapok vezérelték, amelyeknek alfája és omegája mindenkor a beteg szolgálata és a fedhetetlen munka volt. Ezekben pedig megalkuvást nem ismerő igényesség, segítőkészség és a fáradhatatlan munkabírás volt rá mindig a jellemző és meghatározó.

Intézetünk élő krónikásaként Ő mindent tudott és mindenre emlékezett. Olyan említésre méltó nem történhetett, amiről Ő ne tudott volna, és ha valahol baj volt, segíteni kellett, ne tudta volna azonnal azt is, hogy a magáén kívül, kinek mi a teendője.

Sziklaszilárd bástya volt klinikánkon, aki éjjel-nappal, magát nem kímélve, rendíthetetlenül őrt állt a betegek, vagy éppen valamelyik problémákkal küzdő, megtévedt, esetleg megfáradt munkatársa megsegítésére.

Ő ugyanis nem csupán vezetőjük, irányítójuk és szigorú következetes számon kérőjük volt, de egyben tanácsadójuk, vigasztalójuk, s nem egyszer testvérük, vagy anyjuk helyett az anyuk is. Mindezért munkatársai elismerése, bizalma, respektusa és tisztelete övezte.

Ő a Florence Nightingale által megfogalmazott alapelveket:
a beteg szeretetét, mindenkori segítését, emberi méltóságának a messzemenő tiszteletben tartását és a kórház higiéniájának az alapvető fontosságát igen szigorúan megtartotta és tűzön-vízen át ezeket meg is követelte.

Egész tevékeny életében egyebet nem tett, mint 52 esztendőn át ezekért az elvekért éjjel-nappal, szabadnapot és szabadságot nem ismerve mindent megtett. De egyben küzdött a nővérek emberi méltóságáért is, ami nekik ugyanúgy kijár, ők ugyanis – már legtöbbször egész fiatalon – sok mindenről lemondva és igen sok kockázatot vállalva, erre különösképpen rászolgálnak.

Beosztott munkatársait éppen ezért a megfelelő fórumokon is hatékonyan, s ha kellett keményen harcolva képviselte és igen kreatívan vett részt az őket érintő klinikai, munkaügyi szabályzatok előkészítésében is.

Az Ő munkája rengeteg lemondást, állandó kihívást, embert próbáló szolgálatot és példaszerű, példát mutató helytállást igényelt.

Munkássága elismeréseként az alábbi egyetemi és országos kitüntetésekben részesült:

• Az egészségügy kiváló dolgozója cím: 1953-ban és 1974-ben
• Munka Érdemrend aranyfokozata: 1976-ban
• Kiváló Munkáért kitüntetés: 1984-ben
• Pro Universitate emlékérem és kitüntetés: 2002-ben
• A betegellátás színvonalának emelését szolgáló, sok évtizedes eredményes munkájának elismeréseként 2003-ban elnyerte a Pro Caritate emlékérmet.
• Az I. sz. Belklinika Betegeiért Alapítvány Emlékérmét pedig 2004-ben.

Meggyőződésünk, hogy mind az, amiben Juhász Zsuzsa hitt, tanított és a helytállás, amiben oly nagyszerű személyes példát mutatott, itt él és hat tovább nap, mint nap közöttünk. Emlékét az utókor elismerése és hálája övezi.

Az elmondottakat figyelembe véve kívánta egyetemünk Orvos és Egészségügyi Centrumának vezetősége, karöltve a család messzemenő támogatásával, nem csupán a Juhász Zsuzsa egyedi munkásságát, hanem az Ő nevével fémjelezve a jövőben mindazok munkáját is elismerni, akik hozzá hasonlóan, mindent megtesznek a betegért, annak emberi méltóságáért és ezáltal az egészségügyi szakdolgozók kellő tiszteletéért, ami szükségszerűen és egyre sürgetőbben, egyre nagyobb figyelmet, erkölcsi és anyagi megbecsülést igényel.

Debrecen, 2011. június 17.

Leövey András
Professzor Emeritus